Körmöci Katalin:

Az óvoda mint szociális anyaöl –

Ismét a személyes bánásmód fontosságáról, a befogadásról

 

 

 Engedjék meg, hogy a következő idézettel kezdjem korreferátumomat:

„Az óvoda feladata az, hogy:

a gyermek életkorának megfelelően mintegy szociális anyaöleben….”, érzelmi biztonságot nyújtó derűs, szeretetteljes” légkörben történjen minden egyes gyermek sajátos fejlődésének megtámogatása, sokoldalú, harmonikus fejlődésének elősegítése. Ezért az óvodai nevelés iránt ma már elvárt követelmény, „…hogy óvodáinknak gyermekközpontúnak, személyiségközpontúnak kell lenniük, és a gyermek szükségleteiből kell kiindulniuk …”  

 Egy óvodapedagógusnak tehát minden szituációban az óvodai nevelés fentiekben jellemzett pedagógiai elveinek megfelelően kell a gyermekhez fordulnia, és számára a legmegfelelőbb bánásmódot biztosítania. Vajon sikerül-e?

Vajon mindig képes azt mérlegelni az óvodapedagógus, hogy a gyermek érdekében cselekszik?                            

    „A gyermek érdeke mindenekfelett áll.”

 Vajon a megfogalmazott elv, szépen hangzó szólás marad, vagy valóban a szerint cselekszik? A válasz a pedagógiai munka folyamatában adódó döntéshelyzetek minőségi mutatóitól függ. A helyes döntés mindig a gyermek érdekeit tartja szem előtt.

 Kutatók adatai szerint a pedagógus a gyakorlatban átlag kétpercenként kerül döntéshelyzetbe. Akkor is döntés születik, ha a pedagógus a kellő információk birtokában mérlegeli a szituációt, és a lehetséges szakmai alternatívák közül eldönti, melyiket választja; de akkor is, ha nem mérlegel, csupán meglévő sémái szerint cselekszik. Ilyenkor döntésének szakmai helyessége megkérdőjelezhető. Sőt, az is döntés eredménye, ha nem választ, kivár, - s elmulasztja pedagógiai hatásának érvényesítését.  

A gyors döntésekre kényszerült pedagógiai szituációk hordozzák azt a veszélyt, hogy azok pedagógiai szempontból nem eléggé megalapozottak. Ezekben a helyzetekben nincs elég idő átgondolni annak számos szakmai összetevőjét, így megnőhet hibaszázalékuk.

És vajon a hibának ki a szenvedő alanya? – A vesztesek csakis a gyermek/ek lehet/nek.

 

A gyermekek mindenek felett álló érdekei mentén jelentőséget kap minden egyes gyermek individuális jellemzője. Minden egyes gyermek érdekeit csak úgy lehet figyelembe venni a döntéshelyzetekben, a fejlődésük elősegítése során, ha az ő individuális jellemzőit ismeri az óvodapedagógus, és ahhoz igazítja bánásmódját, nevelői hatását.

A személyes bánásmód éppen azt jelenti, hogy az óvodapedagógus úgy közeledik a gyermekhez, ahogyan az a gyermek individuális jellemzőinek, sajátos igényeinek a legmegfelelőbb, mert ekkor sikerül megválasztania azt személyhez igazodó bánásmódot, amelyhez egyetlen kulcsa, „… a gyermek releváns szükséglete”. De ugyanakkor, ezzel egy időben és együttesen teljesülhet nevelő hatása során a legfontosabb, a gyermekben rejlő lehetőségek kibontakozásának elősegítése is.

 

„A nevelés egyet jelent azzal, hogy segítsünk a gyermeknek valóra váltani lehetőségeit.”

„Keresem a gyermek titkát, és kérdezem: Hogyan segíthetnék abban, hogy ÖNMAGA lehessen?” (Janus Korczak)

 

Nincs két egyforma ember- de gyermek sem -, hiszen mások öröklött génjeik, mások, szerzett tulajdonságaik, mások tapasztalataik, de mint a más és más talajra hullott gyümölcs, a környezet sokféle hatása is másképp és másképp íródott bele az egyes gyermekek személyiségének jellemzőibe. Mások lesznek igényeik, szükségleteik, ezért más és más lesz a hozzájuk igazodó bánásmód is. „Minden ember egy-egy csoda, és a hozzá vezető útnak is csodának kell lennie!”

Így lehet, hogy minden egyes gyermek individuális jellemzői mentén, ma már elfogadott a gyermek egyediségének tisztelete, egyediségének elfogadása, amelyben beleértendő a másiktól való különbözőség természetes velejárója is, a másság és annak sajátosságai is, - és ez által válik szükségszerűvé az ehhez idomuló bánásmód is.

Celenstine Freinet bölcs gondolata mély értelmet kap a fentiek alapján: „Minden pedagógia hamis, amely nem elsősorban arra az egyénre támaszkodik, akit nevel, annak szükségleteire, legbensőbb énjére.”

 

A fentiek mély értelmét a Gyermeki jogok megfelelő paragrafusai törvényi úton is megtámogatja. Az alábbi válogatás ebből való:

Minden egyes gyermeknek joga van ahhoz, hogy:

-          a neki megfelelő bánásmódban részesüljön,

-          a benne rejlő potenciális lehetőségeit kibontakoztathassa,

-          a teljesítőképességének maximumát adhassa,

-          joga van ahhoz is, hogy sajátos, reá jellemző szükségletei kielégítést nyerjenek.

Az egyediség, a másság természetessége és a hozzá idomuló bánásmód szükségszerűsége tehát felértékeli a személyes bánásmódot. Fontosságát az óvodai mindennapokban több oldalról szeretném megvilágítani. Természetesen nem tudok, és nem is lehet a teljességre törekedni, mindössze arra vállalkozom, hogy felvillantsak néhány vonatkozását, amelyeket óvodai példákhoz kívánok csatolni. Ezek:

 

1.            a befogadás időszakának bánásmódjával, amely során az óvodába lépő gyermek olyan személyes bánásmóddal kell közeledni, amelynek alapja a sajátos szükségleteinek kielégítése. Ez fogja enyhíti a gyermekben a bizonytalanság és kiszolgáltatottság érzését, és ezt a traumatikus időszakot, vagyis a biztonságvesztettség állapotát segít eloszlatni;

2.            valamint egy napirendi szakasz – a reggeli fogadás – időszakában, amikor már a beilleszkedett gyermek szerzi meg az óvodai napjához szükséges lelki komfortérzést;

3.            valamint az óvodai életben már otthonosan mozgó gyermek, napi tevékenységei során alkalmazható személyes bánásmóddal, amely a fejlődése elősegítéséhez ad egy-egy példát.

  1.         Személyes bánásmód a befogadás időszakában

 

Szeptemberben változatos képet mutatnak az óvodák. Vannak olyanok, ahol sírástól hangos az öltöző, vannak, ahol fojtogatóan ölelő gyermekkarok fonódnak a búcsúzkodó édesanyák nyaka köré. Vannak azonban olyanok is, ahol az édesanyák együtt töltenek néhány napot az óvodába lépő gyermekeikkel, együtt ismerkednek az új környezettel

 A három éves körüli gyermek megváltozott élete a befogadással kezdődik. Minden óvodapedagógus az esetek hosszú sorát mesélhetné arról az időszakról, amikor új gyermek érkezik a csoportba. Minden törődés felé fordul, hiszen olyan változás történik az életében, amelyet legtöbbjük még sohasem élt át. Semmiféle tapasztalat nem vezérli őket, hogy kezelni tudják ezt a szituációt, s ráadásul sok esetben az egyetlen olyan személy is elmegy, egyedül hagyja az ismeretlen környezetben, akiben feltétlenül megbízik.

 Ha egyedüli gyermek, aki újonnan kerül be a már befogadott társai közé, ez a traumatizáló időszak általában lerövidül. A társak is sokat tudnak segíteni ilyenkor, hiszen megértők – ők már átélték egyszer ezt a traumát, múltbéli tapasztalatik felidézésével segítségére vannak a gyermeknek is, és az óvodapedagógusnak is.

 Amennyiben egyszerre érkezik 20-25 új gyermek a csoportba, ez a trauma nagyon nehezen csillapodik le. Egymást sem tudják még vigasztalni, és az óvodapedagógus sem tud mindenki felé fordulni, hogy szeretetével megnyugtassa őket. A befogadás időszaka elhúzódik, hiszen mindig van olyan gyermek a csoportban, aki sír, s ezzel feltépi a már megnyugodott gyermekek lelki sebeit, bennük a szomorúság újultan, elemi erővel tör elő hangos sírás formájában.

.

Gyermekem beszoktatása húsz egynéhány évvel ezelőtt történt. A nyári hónapokban egyre hosszabb időt töltött bent, miközben Éva néni ölelő karjába menekült búcsúzás után. Egyre kevesebbet sírt, megadóan tűrte az elkerülhetetlen elválást. Szomorúságát macija enyhítette, és az a tudat, hogy Éva néni elfogadta az ő nagyon szoros közelségét. Mehetett utána, mindenhová elkísérhette, ölébe ülhetett, foghatta ruhája szélét. De emellett biztos volt abban, hogy érte jövünk, sietünk érte, amennyire csak lehet. Igaz ez számára félelmetesen hosszú időnek bizonyult, de a tudat ugyanakkor biztonságot és reményt keltett.

 

Egy másik emlék.

 Andika az utolsók között érkezett egy már majdnem beszokott tiszta kiscsoportba. Kis állatkájával, egy kis elefánttal, édesanyja nélkül maradt ott az óvodában. Az óvodában nem szorgalmazták az anyás beszoktatást. Fülsiketítően sírt, teste átizzadt, miközben a sírástól eltorzult hangon kérdezgette:

                      „Ugye délután jön értem az anyukám?”

A gyerekek, akik még csak éppen átvészelték ezt az időszakot saját életükben, inkább csak nézték, szemlélték, egyet-egyet simogattak rajta. Miután Andika sokkal jobban el volt foglalva saját elesettségével, mintsem fogadni képes lett volna esetlen vigasztaló megnyilvánulásukat, nem reagált rájuk. Így hát kissé feszülten, de elhúzódtak tőle, elmentek játszani. Andika egyedül maradt. Miután „az óvó néninek másutt volt dolga”, így Andika egyre jobban belelovalta magát ebbe a helyzetbe.

Ekkor léptem oda, s hál’istennek kéznél voltam a vigasztalásra.

Leülve, ölembe húztam, karom úgy ölelte át, hogy fejét a szívemre hajthatta. Dünnyögtem, s kicsit ingattam is magam, miközben megértően ismételgettem: „Jól van, jól van.”

Andika többször megkérdezte, hogy jön-e anyukája, s én megnyugtattam. Egyre halkabban hüppögött, majd az is teljesen elmarad.

Hosszan üldögéltünk, ingatva, dünnyögve.

A gyerekek ott játszottak mellettünk a szőnyegen. Megszólítottam kis állatkáját, az elefántot, hogy van-e kedve megnézni, mit építenek a gyerekek. Andika odanyújtotta nekem, mintegy azt jelezve, hogy elvihetem. Ezért azt mondtam, hogy vigyük együtt oda. Leugrott az ölemből, s mi lekuporodtunk a játszók közé. A kis elefántnak építettünk egy ketrecet.

 

A fenti példák mindegyikében a gyermek az otthon megszokott biztonságát vesztette el a szeretett személy eltávozásával, és a megváltozott tárgyi környezettel. Átmeneti megnyugtatásul mindkettőjüknek elegendőnek bizonyult az ott lévő felnőtt. Ha az ott lévő felnőtt nem is az anyuka megszokott szeretetét tudta nyújtani, de a szeretetet, a megértést és a testi közelséget megélhette, ez egy időre – hangsúlyozom, hogy csak egy kis időre – megnyugvást hozott, megszerezte biztonságérzetét.

Ameddig azonban a gyermek nem szerzi meg a teljes biztonságot az új környezetben, addig véglegesen nem nyugszik meg.

 

Tudjuk, hogy a melegségben, szeretetben növekvő gyermek az élet viszontagságait jobban átvészeli. Marad tartalék töltése, amelyet magával hordoz a szeretett személy mellőzése idejére.

Ha a gyermek megszereti az óvodapedagógust, akkor az azért van, mert ki tudja elégíteni sajátosan jelentkező aktuális igényeit, sajátos szükségleteit éppen ebben a különleges időszakban. Így az alábbi példában is.

 Vilma nénihez huszon-egynéhány 3-4 éves korú gyermek érkezett egyszerre, egy időben. Ebben az óvodában akkor még nem volt szokás az anyás beszoktatás. Így Vilma óvó néni enyhítette minden egyes gyermek fájdalmát. Minden gyermeket az ajtóban fogadott. Mosolyogva beszélt az anyukákkal. Karjába emelte a sírókat, leguggolt, ha kellett. Majd amikor elfáradt, kis székre ült, s karjában, ölében, ott szorongtak azok a gyerekek, akik testközelségre vágytak. Olyan „szélesen ült”, amennyire csak tudott, hogy minél többen férjenek el rajta. S amikor valakinek WC-re kellett mennie, mint egy nagy „szőlőfürt”, felemelkedtek, s együtt kisérték ki. Eközben beszélt, mosolygott, magyarázott, elismert, türelmes, elfogadó, biztató és nagyon-nagyon szeretetteljes volt, amelyről mimikáján túl meleg, csendes hangja árulkodott.

Mindenki annyi kapott a szeretetéből, megértésből, biztatásból, amennyire szüksége volt. De nem csak annyit, hanem olyan módon kapta, ahogy igényelte. Így Bendegúz biztató mosolyokat, Csaba puszikat a feje búbjára, Erika ölbe ülést, simogatást, Teri karon ülést…

 

A befogadás tekintetében szélsőségek a tapasztalhatók még most is az óvodákban. Sokhelyütt még a régi értelembe vett beszoktatás van, elvárások és követelések, utasítások mentén. Bár más és más gyermekek érkeznek a csoportba, mégis vannak olyan óvónők, akik úgy vélik, hogy mindenkinek olyanná kell válnia, amilyen elvárásai neki vannak. Addig, amíg a gyermek megszokja az óvodát, addig ilyen esetben szinte csak arról szól az élet, hogy ki az erősebb? A gyerek, vagy a felnőtt. Az ilyen óvodában még az az antihumánus cselekedet is előfordul, hogy a fokozatos beszoktatás arról szól, hogy első nap egy órát engedik sírni a gyermeket, s utána kiengedik a kint ülő anyukához, második nap két órát, és így tovább.

 

Más helyütt, már a befogadás, mint fogalom mély, humánus tartalmat kapott, s így elvált a beszoktatás fogalmától. Az ilyen óvodában minden egyes gyermek igényeit, testi-lelki szükségleteit figyelembe veszik. Ebből táplálkozik a befogadás személyes, egyéniséghez igazodó differenciált módon való megvalósulása. Gyakorlata az alábbiakban foglalható össze:

 

·              A befogadás nem köthető időponthoz és időtartamhoz. Egyrészt igazodik a szülő munkába állásának kezdetéhez, másrészt az anyuka jelenléte mindaddig lehetséges, ameddig a gyermek szívesen marad az óvodában, vagyis ott biztonságban érzi magát;

 

·              A gyermek behozhatja azokat a kedves tárgyait, amelyek megnyugtatják, s ott tarthatja addig, ameddig ennek szükségét érzi (csicsi, cumi, rongyika, maci …)

 

·              Az óvónő reggel minden egyes gyermeket úgy fogad, ahogy azt a gyermek igényli. Kit puszival, kit kézfogással, kit öleléssel, stb., de mindegyik gyermekkel érezteti, hogy örül, boldog, hogy újra látja; hogy ma is jól érezzük magunkat együtt, hogy ma is történnek olyan érdekességek, ami tetszeni fog; hogy ma is jókedvűek vagyunk, amíg itt vagyunk, amíg anyukának dolgoznia kell, stb.

 

·              Az óvónő már sok-sok információval rendelkezik az újonnan érkező gyermekről. Hiszen már volt családot látogatni, már beszélgetett a szülőkkel, már mintegy „használati utasítást” kapott tőlük, - így tud oly módon idomulni a gyermek igényeihez, amely megközelítően hasonlít az eddig megszokotthoz; ezzel oldva a megváltozott körülményekből adódó krízishelyzetet.

 

·              Az ilyen óvónő jó kapcsolatot alakít ki a szülőkkel, hiszen tőlük kapja a legfontosabb információkat a gyermekről. Ez azért is oly fontos, mert a gyerek, aki látja, hogy szüleivel milyen jó viszonyban van az óvónő, milyen jól beszélget velük, így szívesebben marad addig az óvodában, amíg ők dolgoznak.

 

·              Az ilyen óvónő bár tudja, hogy a szülőkkel való jó kapcsolat időigényes, de bármikor hozzák a gyermeket, időt szakít arra, hogy az éjszakai, a reggeli történéseket, gondokat megtudja. Ezek a történések a gyermek egész napi testi-lelki komfortérzetére rányomja a bélyegét. Ha az óvónő tudja, ismeri ezeket, akkor bánásmódját elfogadóan ehhez tudja igazítani.

 

·              Az ilyen óvónő a nyugalom és a szeretet, a természetes elfogadás meleg, puha érzésével békét sugároz. Ez a béke beépül minden gyermek személyiségébe, napi tevékenységébe. Ezért lehet az, hogy itt természetes csend honol, a gyermek érdeklődni képes, nyitott, beszédes. A gyermek érzi, hogy a fontos, és az ő gondolatainak, kívánságának, gondjainak mindig elegendő, idő és törődés jut,

 

·              Az ilyen óvónő egyik alapelve: ”Lehet a gyermeket könyvből nevelni, de minden gyermekhez más könyv kell!”(T. Gordon)

         Kihez-kihez olyan módszert, olyan bánásmódot igazít, amely a leginkább megfelel a gyermek sajátos igényeinek. Tudja, hogy ez a sikeres bánásmód leolvasható a gyermeki megnyilvánulásokról, s alkalmat ad az esetleges helyesbítésre is. Az ilyen óvónő tudja, hogy nem csalhatatlan, tudatosan tervez, kipróbál, elemez és értékel annak érdekében, hogy a legmegfelelőbb hatást érje el, s a gyermek érdekeit a legmegfelelőbb módon tudja szolgálni.

 

·              Az ilyen óvónő számára nem sürgős, és nem fontos az uniformizált szokások bevezetése. Fontosabb számára, hogy az újonnan érkező gyermek is minél előbb jól érezze magát az óvodában. Természetes egyszerűséggel képes kimutatni elfogadását és feltétel nélküli szeretetét. Fontosabb számára, hogy elegendő, a gyermek számára érdekes tevékenységet kínáljon, amelyben majd szívesen részt vesz. Ezeket az elfoglaltságokat kínálja, nem erőlteti, hiszen tudja, hogy a gyermek úgyis szívesen követi őt, éppen annak folytán, hogy az óvónő szeretetet, megelégedettséget, elfogadást sugárzott a gyermek felé, - úgy szerette őt, ahogy ő azt igényelte. ”A felnőttszeretet lényege: szeretsz, mert szeretlek; A gyermekszeretet kényege: szeretlek, mert szeretsz.” (Erich Fromm)

 

·              Az ilyen óvónő érzi felelősségét a befogadás időszakában. Ez a felelősség akár ezrekben mérhető közvetlenül vagy közvetve is. Így gondolta Kodály Zoltán is, amikor az alábbi sorokat vetette papírra